Annuska egy gyönge, márciusi napon szeretett bele a Szabadság téri fogkrémreklám plakátjába. A munkából hazainduló embertömeg szürke hullámokban csapott át a téren, egyszerre lépett és lélegzett, egyet gondolt és akart, nem nézett se jobbra, se balra, még csak előre sem, befelé figyelt, ahol a rendezett zűrzavar kiteljesült. Ők nem látták, hogy aznap az égből kék és sárga cinegetollak hulltak.

 Annuska csatos bőrtáskáját szorosan teste mellett lóbálta, kezét szoknyája fodraiba rejtette. Az eget figyelte, az arcába tollak hulltak, és Annuska felnevetett. A tömeg egy emberként torpant meg, és Annuskára szegezte szigorú, meghökkent tekintetét. Bolond – gondolta a tömeg, és tovább lépdelt. Annuskát meglökte egy szürke öltönyös férfi, aki napszemüveget viselt, és mobiltelefont szorított a füléhez. Annuska elejtette a táskáját, a csat kioldódott, és a fehér papírköteg beterítette a járdát. Nem volt elég gyors, a tömeg szétrugdosta a papírjait, mind üres, fehér lapok voltak azelőtt, most fekete cipőtalpak hagytak nyomot rajtuk, de Annuskának így is tetszettek, és ott, akkor, abban a pillanatban, hirtelen olyan érzése támadt, mintha valaki figyelné, bizsergett a lapockája, és szúrt a nyaka. Hagyta, hadd szórja szét a szél a lapokat. Óvatosan fordította el a fejét. Látóterének perifériájáról egy férfi mosolygott rá. Annuska megijedt, érezte, hogy forró pír önti el, mégsem bírta megállni, hogy ne vessen egy pillantást a férfire, összeszedte minden bátorságát, megfordult, és ekkor szemben találta magát a Fogkrémreklám Arcával.

 Az Arc dús, szőke parókát viselt, napbarnított bőre simogatnivalóan puhának tűnt a rajta végigcsorgó, koraesti napfényben, szabályos, fehér fogsora irreálisan szabályosnak és fehérnek tűnt, a leggyönyörűbb az egész Arcban mégis a kék szempár volt, ami Annuskát a Csendes-óceánról készült dokumentumfilmekre emlékeztette.

 Annuska alig bírt betelni a látvánnyal, száját eltátva itta magába a pillanat gyönyörét, a plakát minden részletével együtt. Aztán eszébe jutott, hogy illetlenség megbámulni másokat, a gondolatra újfent elpirult, lesütötte hosszú, szőke pilláit, és fájó szívvel hagyta maga mögött az Arcot. Sarkában por- és papírgalacsin-gombolyag hömpölygött.  

 Annuska minden nap visszatért, egyszer munka előtt és egyszer munka után. Egy padra ült, onnan figyelte halványrózsaszín mámorában az Arcot. Eleinte újságot is vitt magával, nehogy megszólják az emberek, amiért egymagában üldögél egy padon, a Szabadság téren. Máskor széles karimájú szalmakalapban és vastagkeretes napszemüvegben értekezett, félt, hogy valaki felismeri, félt, hogy az ismerősei kibeszélik, amiért egymagában üldögél egy padon, a Szabadság téren. Végül elhagyta a kalapot és a szemüveget. Az eposzi hősök büszkeségével hozta meg a döntést, úgy érezte szerelme megéri ezt az áldozatot, és többé nem bánta, ha róla beszélnek, amiért egymagában üldögél egy padon, a Szabadság téren. Az ismerősök mégsem jöttek, pedig Annuska szívesen eldicsekedett volna vele, hogy az a gyönyörű férfi a plakáton – ott, ni!-, az ő szerelme, még akkor is, ha furcsán néznek rá, amiért egyedül üldögél egy padon, a Szabadság téren.

 Annuskának –tudniillik- nem voltak ismerősei. Félt az idegenektől, kerülte őket, nem engedett senkit közel magához, kerülte a szomszédjait, a munkatársait, a boltban az eladókat, a postást és így tovább. Annuska attól tartott, hogy valamelyikük előbb vagy utóbb feltesz neki egy kérdést. Annuska nem szerette a kérdéseket. Rettegett, hogy nem tudja őket megválaszolni. Tegyük fel, hogy valaki – az egyik szomszéd, a postás vagy éppen egy kislány a parkban- megkérdezi, hogy miért olyan szeplős. Annuska nem tudta, hogy miért olyan szeplős, és ezt nagyon szégyellte.

 Ezt is szerette az Arcban. Sosem kérdezett.

 Annuskából egyik napról a másikra merengő lett. Mi több, álmodozó! A fiatal lányokat a reményteli ábrándok mindig megszépítik. Kisimítják az arcot, eltüntetik a ráncokat, karikákat, pattanásokat, mosolyra csalják az ajkakat, és csillagot hintenek a szembe. Annuskával is ez történt, hirtelen megszépült. És ha egy lány megszépül, az soha nem kerüli el egy fiú figyelmét.

 A nevére már nem emlékszem. Nyurga volt, kócos és kékszemű.

 A Nyurga egy borús, áprilisi napon szeretett bele a Szabadság téren egymagában üldögélő Annuskába. Akkor az égből szürke galambtollak hulltak.

 Nem kérdezett, leült Annuska mellé. Remélte, hogy majd arra jár az egyik haverja, és elmondja az ő haverjainak, hogy látta a Nyurgát egy lánnyal üldögélni a Szabadság téren.

 - Nagyon szép szemed van – mondta Annuskának. Minden lánynak ezt mondta.

 Annuska nem figyelt rá. Nem volt benne biztos, hogy a Nyurga hozzá beszél, az emberek nem szokták csak úgy megszólítani. Biztosan magában beszél – gondolta, és tovább ábrándozott arról, hogy milyen lenne az Arccal piknikezni. Ő a pöttyös ruháját viselte, az Arc bársonynadrágot és kockás inget, a fűben feküdtek, és a felhőket figyelték. Volt közöttük olyan, ami az Arc szerint egy elefántra hasonlított, de Annuskát inkább egy macskára emlékeztette. Ezen vitatkoztak egy darabig, aztán ő is és az Arc is elnevették magukat.

 A Nyurga továbbra sem kérdezett, csak beszélt. Se vége, se hossza nem volt a mondandójának. Annuska arra gondolt, biztosan nagyon magányos lehet, ha ennyit beszél magában.

A Nyurga pedig arra gondolt, biztosan nagyon tetszik ennek a lánynak, ha egy szó nélkül végighallgatja, amit mond. Ezen felbátorodva rákérdezett, hogy láthatná-e másnap is Annuskát.

 Annuska megijedt. Nem szerette a kérdéseket, és hogy elejét vegye a további kérdéseknek, igent mondott.

 A Nyurga majd’ kiugrott a bőréből hódításának sikerét látva, kezét zsebre dugta, és fütyörészve, dalolászva szökellt hazáig.

 Annuska elfelejtette a Nyurgát, mert eleredt az eső, és ő meg az Arc felkapták a piknikplédet, és befutattak egy terebélyes lombú tölgyfa alá.

 A Nyurga másnap visszatért a Szabadság térre, ahol Annuska üldögélt egy padon. Mellé ült, és elmesélte, hogy a nagymamája mennyire örült, amikor megtudta, hogy egy lánnyal fog találkozni, aztán azt is elmondta, hogy a nagymamája szereti a pudlikutyákat meg az egyetlen unokáját. Mesélt még sok minden másról is, de Annuska ezekre nem figyelt.

 Nyár volt, és az Arccal a Balatonra utaztak, a hűs vízbe gázoltak, és lefröcskölték egymást, Annuska sikoltozott, és kacagott.

 Besötétedett, a Szabadság teret az utcai lámpák párás aranyderengésbe vonták, és a Nyurgának elfogyott a mondandója. Magabiztosnak érezte magát, amiért Annuska ezúttal is végighallgatta, így kezébe vette az arcát, és megcsókolta.

 Annuska először nagyon megijedt, aztán arra gondolt, hogy ez még mindig jobb, mintha a Nyurga újra megkérdezné.

 A Nyurga nem kérdezett többet.

 - Holnap is eljövök – mondta, és hazament, hogy elújságolja a nagymamájának, hogy életében először megcsókolt egy lányt, és a lány hagyta, de mikor a nagymama megkérdezte a lány nevét, a Nyurga nem tudott válaszolni. A nagymama unszolására azért másnap is elment a Szabadság térre.

 Annuska összerezzent, amikor a Nyurga mellé ült. Nem nézett rá, nem szólt hozzá, hagyta, hogy beszéljen, amíg ő az Arccal múzeumba ment, és minden aktkép előtt szégyellősen kuncogott. Ő a csendéleteket szerette, a puha barackokat, fényes szőlőszemeket, amiket a festő vörös selyemterítőn helyezett el. Az Arc jobban kedvelte a tájképeket, a ringó búzakalászt, az örvénylő felleget és a karcsú derekú fákat.

 A Nyurga abbahagyta a beszédet, és Annuska arcát fürkészte. Azon gondolkozott, miért van olyan sok szeplője.

 Annuska megijedt, amikor a Nyurga elhallgatott, félt, hogy meg fogja kérdezni. Hirtelen ötlettől vezérelve a Nyurga felé fordult - a fiúnak kék szeme volt, de Annuskának nem jutottak eszébe a Csendes-óceánról készült dokumentumfilmek, igazából semmi sem jutott eszébe –, és megcsókolta.

 A Nyurga táncolt és énekelt, amíg hazaért, aztán otthon elmondta a nagymamájának, hogy meghívta egy limonádéra a lányt. A nagymama nagyon örült. Megsimogatta Papucsot, a pudlikutyát, aztán csokoládés süteményt sütött.

 A Szabadság téren volt egy bisztró, Bisztrónak hívták. Annuska sokszor eltűnődött, hogy vajon miért ezt a nevet kapta, hogy miért krétával és nem szeretettel írták fel a palatáblára az itallapot, és hogy azt miért döbbenti meg annyira. Korán érkezett, az ablak mellé ült, ahonnan tökéletesen rálátott az Arcra. A Nyurga késett, de Annuska ezt nem vette észre, mert az Arccal könyvet olvastak a tóparton. Ugyanazt a könyvet, ketten. Az Arc gyorsabban olvasott mint ő, és amikor lapozni akart, Annuska gyengéden megfogta a kezét. Aztán az egész mutatványt felborította egy fuvallat, ami összekeverte az oldalakat, és ők nem emlékeztek, hogy hol tartottak, és ezen nagyot nevettek.

 A Nyurga limonádét rendelt magának, Annuska nem ivott semmit. A Nyurga sokat és hadarva beszélt, elmondta, hogy mennyire szerelmes ő Annuskába, és hogy tudja, ő is hasonlóképpen érez.

 Annuska és az Arc kezéből a könyv a földre hullt, egyszerre nyúltak érte, és a fejük összekoppant.

 Annuska felnevetett.

 A Nyurgának arcára fagyott a mosoly. Azt hitte, Annuska őt neveti ki, és utálta, ha kinevetik. Felállt, és faképnél hagyta Annuskát. Dúlva-fúlva, füstölögve futott egészen hazáig, és elmondta a nagymamának, hogy a lány, akit randevúra hívott, csak a bolondját járatta vele.

 - Látod, nagymama, ezeknek nem kell a társ, ezeknek csak szerelem kell.

 A nagymama vászonzsebkendőjével letörölgette a Nyurga könnyeit, és arra a szegény lányra gondolt.

 Forró, májusi nap volt, Annuska egymagában üldögélt egy padon, a Szabadság téren, és az égből tarka pávatollak hulltak.