Teliholdas ezüstéjszaka volt. A tenger az égig nyújtózott, és csillagokat szedett kötényének fodrai közé. Sós ízű, őszi szél fújt.

 A Halász a sziklafalon ült, s ahogy a horizontot figyelte, a felé szaladó ezüsthídon egy női fejet pillantott meg. Ruhástól gázolt a vízbe. Hideg volt és sötét, de nem törődött vele.

 A lány mozdulatlanul állt a nyakig érő vízben, szőke haja körüllebegte, arcára sápadt rémületet festett a hold. A Halász biztos volt benne, hogy őt várja, hiszen nem látta a félelmet a szemében, ahogy azt sem, hogy emberteste halfarokban végződik.

 - Végre megtaláltak! – mondta a Hableánynak. – Sokat szenvedtem, mert nem voltál sehol. Sírtam, mert nem tudtam, merre keresselek. Szörnyű, magányos életem volt, de már itt vagy nekem, és ez mindent megváltoztat. Tudom, boldog emberré fogsz tenni.

 A Hableány nem érette a Halászt, hiszen azelőtt soha nem látta. Hogy is láthatta volna? Ahol az ő otthona van, ott nem élnek emberek. A kíváncsiság mégis marasztalta, a férfi arcát fürkészte: a konok homlokot, büszke állat, a kielégíthetetlen, kék szempárt, az önző ajkakat.

 A Halász elhallgatott, és megcsókolta a Hableányt.

 - Visszajövök – mondta aztán, és eltűnt az éjszakában, csókját hátrahagyva.

 S ez a csók gyenge emberlábakká változtatta a Hableány erős uszonyát. Három napon és három éjszakán át várt, riadtan, tehetetlenül. Akkor összeszedte minden bátorságát, és a partra úszott. A Halász ott várt rá. Arca felragyogott, ahogy meglátta a Hableányt, érdes halászkezével magához ölelte, és másodszor is megcsókolta.

 A Hableány hiába remélte, nem kapta vissza uszonyát.

 - Olyan boldog vagyok! – kiáltotta a Halász. – Már az enyém vagy. Hazaviszlek, és te leszel az én kis feleségem, aki a gondomat viseli. - A Halász nem nézett a Hableány szemébe.

 - Én nem az vagyok, akinek hiszel – mondta a Hableány. – A Tengerek Lánya vagyok, nem tudom, hogy tehetnélek boldoggá.

 - Meglátod, milyen boldogok leszünk! - folytatta a Halász. – Flórának foglak hívni.

 - Én hableány vagyok, nem hívhatsz az emberek nevén.

 - Megvédelek mindentől, meglásd!

 - Mitől kellene megvédened?

 - Nem leszel többé magányos!

 - Eddig sem voltam magányos – mondta a Hableány, és hirtelen nagyon magányosnak érezte magát, de a Halász szemének háborgó kékje megnyugtatta, mert az otthonára emlékeztette.

 - Hazaviszlek. Majd főzöl rám, hogy jó erőben maradjak, és tisztán tartod az otthonunkat, hogy este öröm legyen hazaérkeznem.  – A Halász megragadta a Hableány csuklóját, és a kunyhójáig futó, meredek ösvényre vezette. – Gyere, Flóra, igyekezzünk!

 - Ne siess úgy, én nem tudok járni.

 - Igaz, örülsz, hogy ilyen nagyszerű férjed lesz? Ne félj, lesz rá alkalom, hogy megháláld!

 - Halász, szomjas vagyok.

 - Esténként álomba simogatsz, reggelente a csókoddal ébresztesz.

 Mire a kunyhóhoz értek, a Hableány megtanult járni.

 - Ugye milyen gyönyörű az otthonunk?

 A kunyhó a tenger fölé hajló sziklaszirten állt, uszadék fából, nádból és iszapból építették. Egyetlen szobájában csupán egy ágy és egy tűzhely fért el.

 - Nagynak nem nagy, de legalább elfér benne a boldogságunk. Egy szegény halász és a felesége nem is kívánhat többet.

 A Hableány a víz alatti palotára gondolt, tágas termeire, igazgyöngyökkel kirakott szobájára.

 - Halász, szomjas vagyok.

 - Megyek a dolgomra. Mire hazaérek, készíts vacsorát!

 A Halász a kunyhóba zárta feleségét.

 A Hableány megtanult főzni. Egy nagy késsel csapta le a ficánkoló halak fejét, aztán megtisztította, kibelezte őket. A Halászt minden nap meleg vacsora várta.

 - Egyél, Flóra! Egyél te is!

 De a Hableány nem nyúlt az ételhez.

 - Halász, szomjas vagyok.

 - Hatalmas halat fogtam ma. Kétszer akkorát, mint ez a viskó. Még a falubéliek is lejöttek a partra, hogy megcsodálják. Akkora dög volt, hogy nem tudtam egymagam hazacipelni, de nem kérek én senkitől segítséget. Még megszólnának az emberek. Inkább odadobtam a kutyáknak.

 A Hableány minden este álomba simogatta férjét, és minden reggel csókokkal ébresztette. A kunyhó mégis kezdett nagy lenni a Halász boldogságának.

 - A fene megeszi ezeket a halakat! Kiszökdösnek a hálóból, alig marad valamennyi. Azért egyél csak nyugodtan, amíg itt vagyok neked, mindig lesz mit enned.

 - Halász, szomjas vagyok – mondta a Hableány, és nem nyúlt az ételhez.

 - Nem kellett volna azt a nagy halat a kutyáknak dobnom. El kellett volna rejtenem, aztán hazahozhattam volna darabokban.

 A Hableány egy nap az ablakba könyökölt, onnan nézte a tengert. Kínzó honvágy gyötörte.

 - Mi az, Flóra? Erre kell hazaérkeznem? Hol van a vacsora? Mit csináltál egész nap, te lusta disznó? – a Halász az asztalra csapott.

 A Hableány sírni akart, de nem voltak könnyei.

 - Halász, szomjas vagyok.

 - Állj neki a vacsorának! El sem tudom képzelni, hogy mit piszmoghattál egész nap, amíg én keményen dolgoztam. Elkényelmesedtél, az a gond. Kapsz ruhát és ételt, megosztom veled az ágyam! Mondd, Flóra, mi egyébre vágyhat még egy szegény halász felesége? Nem tudod te, hogy milyen nehéz a halászélet. Amíg én vért izzadok, azok a suhancok a faluból ott játszanak a parton, elriasztják a halaimat. Azt mondják hableányokat láttak.

 A Hableány kezéből kiesett a fatál, és darabokra tört, a nyers halfejek szétgurultak a szobában.

 - Flóra, milyen ügyetlen vagy! Szedd össze magad! Éhes vagyok.

 - Halász, szomjas vagyok – suttogta a Hableány.

 - Még hogy hableányok! Ki hallott ilyet? Jegyezd meg jól, Flóra, mondjon bárki bármit, hableányok nem léteznek.

 A Hableány szófogadó feleség volt. Elhitte férjének, hogy hableányok nem léteznek.

 - Flóra, én olyan boldogtalan vagyok – mondta egy nap a Halász. – Nem nekem való ez a halászat. Kitanulhattam volna valami tisztességes mesterséget. Lehettem volna tanár. Milyen jó tanár lettem volna! De az embernek meg kell élnie valamiből. Gyere ide, Flóra, hadd hajtsam az öledbe a fejem. Én olyan boldogtalan vagyok!

 A Halász álomba sírta magát Flóra ölében.

 - Halász, szomjas vagyok.

 Flóra ezentúl is csókkal ébresztette a férjét, meleg vacsorával várta, esténkét pedig álomba simogatta. Többé nem gondolt társaira, sem otthonára, a korallpalotára, bár kínozta a szomjúság, többé nem tudott nevet adni az érzésnek.

 - Flóra, nagyon szenvedek. Már nem tesz boldoggá semmi. Csak az irántam érzett szerelmed maradt.

 Másnap a Halászt a késői nap sugarai ébresztették, nem Flóra csókjai.

 - Flóra, mit tettél? Nézd, elaludtam! Miért nem ébresztettél fel.

 De Flóra nem volt többé.

 A Halász mellett egy hableány holtteste feküdt.