Ketten voltak testvérek, méghozzá ikrek. Ugyanazon év ugyanazon napjának ugyanazon órájában születtek. Tavasz volt vagy talán tél, már nem is tudom, de arra emlékszem, hogy a vidék hótakaróját tocsogós latyakká olvasztotta a narancssárga nap, és a száraz falevelekkel keveredett sűrű lé patakokban folyt a macskaköves utcákon. Emlékszem, mert azon a télen új cipőt kaptam –gyönyörű piros cipőt!-, és nem bírtam megállni, hogy a hömpölygő sárfolyamba ne ugorjak vele. A cipő persze tönkrement, engem jól megszidtak érte, szóval emlékszem.

 Először Ingrid érkezett, aztán pedig Aurélia. Első ránézésre olyan hasonlóak voltak! Apró húsveknik, dundi, rúgkapáló végtagok, nagy babaszemek. Kezdetben minden kisbaba ugyanolyan. Csak az anyaszív tudja őket megkülönböztetni. Ingrid és Aurélia is pont olyan kamillaillatú baba volt, mint a többi. Egy kicsit hasonlítottak anyára, egy kicsit apára is, a nagymamára, nagypapára, és tényleg, ahogy mosolyognak, mintha csak a dédit látnám, de volt bennük Jolán néniből és Lőrinc bácsiból is, egy kicsit mindenkire hasonlítottak. Aztán ahogy az évek múltak, úgy váltak el a hasonlóságok, mint a tojás sárgája és fehérje, és a két lány olyan lett, mint az ég és a föld. Csak ritkán, egy-egy mosolyukból vagy grimaszukból lehetett a másikra ismerni.

 Ingrid értelmessötét szemű kislány lett. Rózsaszín arcocskáját fekete haj keretezte, amit szeretett fésülgetni, színes szalagokkal díszíteni. A két vörös, vékony ajak mindig szóra nyílt, kérdezett arról, ami új volt, amit már elfelejtett. Minden érdekelte. Ingrid a ruháit rendben és tisztán tartotta, a cipőjét mindig kikefélte, amiért anyu megdicsérte és csókot nyomott a homlokára.

 Auréliának kék szeme volt, színjátszókék, akár az üveggömbök, amiket előszeretettel hagyott el az udvaron. Mindenre rácsodálkozott, ami körülvette, tekintete mégsem állt meg soha a tárgyakon, messzebbre látott azoknál, egy bűvös, tapinthatatlan világba, ami hártyavékony köddel vonta be azt a két üveggömböt. Napszítta, szőke haja a szélrózsa minden szirma, fésülni is felesleges lett volna, hiszen nemsokára úgyis összegubancolódott, kócolódott, levelek és virágok akadtak bele, sőt az is megesett, hogy egy fürjtojás pontosan a hajfészek közepébe pottyant, ami a fürjmamának még ínyére is lett volna, ha anyu nem lel rá a tojásra. Aurélia vékony, sápadt kislány volt. Amolyan harmatsápadt, olyan átlátszó volt a bőre, akár a harmatcsepp, még a vörös érhálózat is átderengett rajta, hol kéken, hol lilán. Keveset beszélt és sokszor magában, befelé sírt vagy nevetett.

 Ingrid a rendet szerette, a csendes, tavaszi napokat, a piros szalagokat, a kék biciklijét a fonott kis kosárral, Barackot, a szürke mezei nyulat, a tejet kiflivel és a kiflit tejjel, a friss lepedő levendula illatú tapintását, apa nagy, megsárgult atlaszait. Szeretett a kerti tavon kacsázni –még apától tanulta-, fogócskázni, versenyt futni, virágot szedni a mezőn, rajzolni, ha éppen ahhoz volt kedve.

 Aurélia az erdőt szerette, elbújni benne, láthatatlanná válni, elveszni a madarak énekében és a sűrű hanga között, szeretett elaludni az Öreg Tölgy indázó gyökerei között és álmodni, álmodni tündérekkel, akik a mézédes álmot a szemére hordták, és amikor felébredt szeretett az álmaira gondolni, és amikor az összes elálmodott álomból kifogyott, szeretett újakat kitalálni, de néha szeretett a semmire is gondolni azokon a szürke, esős napokon, amikor a kövér gyémántcseppek amúgy is elmosták az ember gondolatait. Szerette a Holdat, a csillagokat, az ezüst és aranypáncélú halakat, a tavirózsákat a tóban, a madarakat és a szelet.

 Akkoriban sokan hitték, hogy az ikerpáros egyike cserélt gyerek, és hogy egy szép napon tündéranyja eljön érte, és magával viszi egy messzi, ismeretlen tájra a hegyeken túlra.

 A két lány a mesék világában talált egymásra. Együtt játszottak királykisasszonyt, boszorkányt és tündéreket, együtt sírtak és együtt nevettek. Együtt lettek betegek, együtt gyógyultak meg. Együtt várták álmaik hercegét. Egy lelken osztoztak ketten.

 - …és a királykisasszony mély álomba merült, ami megóvta őt a gonosz boszorkány átkától. Merülj, Ingrid, merülj! – Aurélia egy hosszú, fekete köpenyben hajolt Ingrid fölé, aki a királykisasszonyt alakította, papírkoronával a fején.

 - Merülök.

 - Csukd be a szemed!

 - Akkor nem látom, hogy mit csinálsz.

 - Elvarázsoltak, nem kell látnod semmit.

 - Rendben – Ingrid felsóhajtott és becsukta a szemét. Avarágyon feküdt az Öreg Tölgy alatt, fehér csipkeruhát viselt, melléhez szárított mezei virágcsokrot szorított.

 A boszorkánnyá lényegült Aurélia szemébe húzta a köpenyt – egy-két szőke tincs homlokába hullott a csukja alól-, és a tölgy egy földet érő ágára ült.

 - Mondd, mi történik! – szólt a mély álomba merült királykisasszony.

 - Csend, Ingrid, te alszol, nem emlékszel? Nos, a vén boszorkány hollóvá változott, hogy észrevétlenül őrködhessen a gyönyörű királykisasszony élete és halála fölött. Ám ekkor még nem tudott a Hercegről, aki háborgó óceánokon, vad bérceken és a föld morajló gyomrán kelt át, hogy egyetlen csókjával felébressze a világszép királykisasszonyt. A boszorkány rekedt károgásba kezdett, amikor meglátta a csillagszemű, aranyhajú Herceget, aki egy sárkány hátán érkezett. Hiába változott újból vénséges vén öregasszonnyá, már nem tudta megakadályozni, hogy a Herceg megcsókolja a királykisasszonyt.

 - Aurélia, ennek így semmi értelme – Ingrid felkönyökölt, fejéről leesett a papírkorona.

 - Ingrid, feküdj vissza!

 - Nem fekszem. Nem akarok életem végéig itt feküdni. Fázom, és éhes is vagyok. Lassan besötétedik, anya már biztosan aggódik.

 - Csak egy kicsit maradj még nyugton! Várj egy kicsit!

 - Mégis mire?

 - Hogy megcsókoljon a Herceg.

 - Aurélia, nincs itt semmiféle herceg. Vagy te látsz?

 Aurélia nem felelt. Érezte, hogy a Herceg a közelben van. Mindig vele volt. Már nagyon régóta. Pontosan emlékezett az első találkozásra. Néhány éve lehetett, de Aurélia tudta, hogy két éve, négy hónapja, tizenöt napja és úgy kilenc órája történt.

 Azon a nyáron szokatlanul forróak voltak az éjszakák. Aurélia nem tudott aludni. Kikelt az ágyából –Ingrid nem ébredt fel, ő akkor álmodott, amikor az álmok ideje volt-, lábujjhegyen leosont a lépcsőn, követve az álmából megmaradt fénylő ezüstfonalat, ami átfutott a konyhán, át az előszobán, egyenesen a nappali nagy könyvespolcáig, ahol mint könyvjelző egy vaskos, piros borítójú könyvben ért véget. Aurélia leemelte a polcról a könyvet, és az ablakba támasztotta, amit megvilágított a hajnal szelídvörös sóhaja.

 A könyv kinyílt. Mesekönyv volt, teli színes képekkel, olyan gondosan megfestve, mintha szereplői valóságosak volnának. Auréliát elbűvölte a táncoló tündérlányok finom bája, megrémült a sárkányok izzó tüzétől, lélegzete elakadt a csobogó vízesések, smaragd erdők láttán, de egyik kép sem volt rá olyan nagy hatással, mint a Hercegé. Csillagszeme, aranyhaja volt, óriás sárkány hátán ült s Auréliát fürkészte.

 Aurélia elveszett. Megszűnt létezni a világban, amiben a tárgyaknak és az érzéseknek nevük volt. Apró ujjával megsimította a herceg pirospozsgás festékarcát. A herceg elmosolyodott.

 - Ki vagy te? – kérdezte Aurélia.

 - Én a Herceg vagyok.

 - Ki vagy te? – Aurélia már ismerte a nevét.

 - Az vagyok, akire mindig vártál és várni fogsz.

 - Feleségül veszel?

 A kislány őszinte, nyílt kérdésére a Herceg felnevetett szeretetteljes, mély nevetéssel. Meglóbálta aranyfürtjeit. – Nem, most még nem. Még túl fiatal vagy, majd ha felnősz, eljövök érted. Ez lesz életed legszebb és egyben legszomorúbb napja.

 - Sokat kell várnom?

 - Kicsi lány, légy türelmes. Mindennek megvan a maga ideje, ne siettess semmit! Ha képes vagy türelemmel várni, egy pillanatnak fog tűnni.

 - Mi lesz velem addig?

 - Veled maradok. És te látni fogsz engem, mert a szíveddel látsz. Mindig veled leszek. Most pedig tedd a könyvet a polcra, menj a szobádba, adj egy csókot a nővérednek, és aludj tovább!

 Aurélia szíve fájt, de megtette, amit a Herceg kért. Visszatette a könyvet a polcra, felment a szobájába, adott egy csókot a nővérének, és aludt tovább.

 Reggel első útja a könyvespolchoz vezetett, de a piros könyv nem volt a helyén. Aurélia sírva fakadt.

 - Tündérem, mi a baj? – anya az ölébe vette Auréliát, és szorosan magához ölelte.

 - Nincs meg – hüppögte Aurélia. – Eltűnt.

 - Mi tűnt el?

 - A Nagy Piros Könyv.

 - A nagy, piros könyv? Hát az meg miféle könyv?

 - A Herceg könyve.

 Anya nem tudott semmiféle nagy, piros könyvről. Megkérdezte apát, de ő is tanácstalan volt.

 Aurélia rettenetesen elkeseredett. Bánatát csak nővére enyhíthette volna, de Ingrid megbetegedett. Magas láza volt, a testét ronda kiütések borították. Átvitték egy másik szobába, nehogy Aurélia is elkapja a betegséget. A két lány három hétig nem látta egymást, így Auréliának nem volt alkalma a Nagy Piros Könyvről és a Hercegről mesélnie. Magányosan bóklászott a házban fel és alá, céltalanul, mígnem anya kiküldte a kertbe játszani. De ahogy Ingrid kiütésein nem enyhítettek a különféle kenőcsök, úgy Auréliának sem jelentettek megnyugvást a kert száraz, kókadozó virágai.

 Aztán egy nap, amikor Aurélia a hajnali szélben ringó búza között gázolt, megakadt a tekintete egy apró harmatcseppen, a nap egy kósza sugara esett csapdába benne. Aurélia szíve hatalmasat dobbant, szinte átszakította mellkasát. A Herceg ült a harmatcseppben. Máskor Aurélia a rózsákat locsolta, a Herceg a szirmok közül bújt elő. Aztán később, mikor már Ingrid meggyógyult, az avarban játszottak, a száraz leveleket a fejük fölé szórták, és megfürödtek záporukban, Aurélia kacajára a Hercegé felelt.

 Mert a Herceg ott volt Aurélia körül minden apró tárgyban, szóban, gondolatban és tettben. Egy pár meleg kesztyűben, az aranyló húslevesben, anya ölelésében, apa enciklopédiájában, egy pillangó hátán…

 Ezúttal egy őz szemében látta meg.

 - Nem, Ingrid, nem látok herceget – mondta szomorúan. De el fog jönni – tette hozzá magában. A Herceg közelléte Aurélia titka maradt. Soha sem bizonygatta nővérének létezését.

  Ekkortájt vált szét a két lány lelke.

 Ahogy maguk mögött hagyták a gyermekkor puha, napfény ízű világát, úgy határolódtak el egyre jobban külső és belső tulajdonságaik.

 Ingrid céltudatos, vonzó lány lett. A világ mosolygott rá, amerre csak megfordult. Sok barátot szerzett, tanárai a rajongásig imádták, a fiúk belebolondultak fekete szemébe, huncut mosolyába. Az életben való sikerét Ingrid észre sem vette, csupán könnyed természetességgel vette tudomásul, amit szerencsecsillaga a lábai elé helyezett.

 Aurélia szinte semmit sem változott, ugyanaz az ábrándos, szőke kislány maradt, aki mindig is volt. Csupán nyakigláb alkata árulkodott a rajta végbemenő változásokról. Hosszú végtagjai miatt még soványabbnak látszott, hiszen amúgy is álmokon élt. Ijedt arca, sápadt lelke megmaradt gyereknek.

A vidék csupasz vázát – az erdőt és a dombokat- vékony hóréteg borította, az ég vékony fátyoltakaróján szürke fény derengett át. Aurélia a kandalló előtt ült, ölében Barack, a mezei nyúl fészkelődött, s ő egy vaskos könyvet lapozgatott, oldalain bíbor királyfik bókoltak azul királykisasszonyoknak, és vörös sárkányok fújtak papírtüzet.

 Ingrid lépett a szobába. Hosszú haját kontyba tűzve hordta, homlokába egy tincs hullott, arca kipirosodott szüntelen szorgalmától, vékony ajkába harapott, s előtűnt hófehér fogsora.

 Ingrid igazán gyönyörű lány volt.

 - Mit csinálsz? – érdeklődött.

 Aurélia nem nézett fel a könyvből. Felemelte sovány mutatóujját, jelezve, még befejezi az oldalt, amibe belekezdett.

 - Megírtad a házi feladatodat? – próbálkozott Ingrid.

 Aurélia nővérére emelte homályos tekintetét. Számára abban a pillanatban csak a királyfi és a királykisasszony létezett, meg persze a fényűző bál, ahol egymásra találtak.

 Ingrid gyűlölte ezt a tekintetet. Húgát ilyenkor – természetesen magában, teljes titokban- egy haltetemhez hasonlította, ami kocsonyás szemét holtan mereszti a konyhakésre.

***

  Egy nap eljött a Fiú. Nem volt csillagszeme, sem aranyhaja, nem sárkányon érkezett. Hús-vér fiú volt, józan, mandulabarna tekintettel és jólfésült mandulabarna tincsekkel.

 Ingridért jött.

 Ingrid fehér csipkeruhát, arca lazacszínt öltött. Anya feltette a legszebb terítőjét, és a legszebb tálalóján áfonyás süteményt kínált, apa tömött bajusza alatt hümmögött.

 Aurélia személyesen csak egyszer találkozott a Fiúval. Kurtán, mosoly nélkül bemutatkozott, aztán kiszaladt a kertbe, át a veteményesen, túl a nyárfákon… de még midig úgy érezte, hogy nem szaladt eleget, ezért szaladt még, szaladt árkon, szaladt bokron át, egészen addig szaladt, amíg a tüdeje bele nem sajdult, amíg a lába már nem bírta tovább. Akkor földhöz vágta magát, és sírt. Rigók röppentek fel, és őzek szaladtak szét. Aurélia keserű könnyei között levegő után kapkodott, csuklott, és az avarba hányta a reggelijét – egy pohár epres joghurtot.

 Ezentúl ha a Fiú látogatóba jött, Aurélia a padlásra menekült pókok, régi babák és könyvek közé. Azt hogy mit csinált odafent, senki sem tudta.

 Ingrid húga elkeseredettségéből mit sem vett észre. Tudatának minden szegletét betöltötte a Fiú létezése. A Fiú minden szava, minden érintése, minden csókja a lány egyre növekvő szépségét táplálta. Ingrid nővé vált. Méghozzá gyönyörű nővé. És tudta ezt a tükör is, ami minden reggel rámosolygott.

 Aurélia ebben az időben mohón kutatta a Herceget, hogy jelenlétével vigaszt nyújthasson, de maga körül csak szálló port és üres dobozokat talált. Könnye elfogyott, és átkozta a napot, amikor találkozott a Herceggel, aki most hirtelen cserbenhagyta. De ahogy teltek a napok, szépült Ingrid, fogyott az áfonyás sütemény, fakult a tálaló fénye, ritkult apa bajusza, Aurélia úgy békélt meg szépen lassan a magánnyal és a Fiú jelenlétével. Szentül hitte, hogy nővére lángolása múló szeszély, hiszen ismerte, lelkük valaha közös lélek volt. Lassanként lemerészkedett a padlásról, lépcsőfokról lépcsőfokra.

 A Fiú ezúttal nem volt sehol. Ingrid a tükör előtt ült, hosszú haját fésülte egy ezüst nyelű kefével, és egy dalt dúdolt, pont olyat, amilyet a szerelmesek szokása dúdolni. Bár ő maga nem tudta – hiszen az idő múlásával nem volt tisztában-, sok-sok nap óta először látta viszont Auréliát. Azaz igazából nem is Auréliát, inkább csak halvány, sápadt tükörképét. A dal megriadt, és kirepült az ablakon. A két lány magára maradt.

 - Aurélia! – kiáltotta Ingrid sugárzó boldogsággal.

 Aurélia nem szólt. Némán, kifürkészhetetlen arccal állt az ajtóban.

 - Aurélia, én olyan boldog vagyok! – folytatta Ingrid, mit sem sejtve húga megkínzott lelkéről.

 - Igazán? – Aurélia csak ennyit mondott.

 - Eljött. Látod, eljött! Pedig már azt hittem, hogy csak mese, hogy csak álom, de most itt van mellettem, és a kezébe veszi a kezem.

 - Miről beszélsz?

 - Hogy miről? Róla beszélek, Aurélia, a Hercegünkről, akiről olyan sokat álmodoztunk, akiről a meséid szóltak.

 - Ő nem a Herceg – Aurélia csontos ujjai ökölbe szorultak, körme mély sebet vájt tenyerébe.

 - Nem csillagszemű, nem aranyhajú, és nem sárkányon érkezett – hogyan is lehetne?- , de ő az, tudom jól.

 Aurélia az ajkába harapott, foga nyomán vér serkent.

 - Ő nem a Herceg. Ő nem az, hiszen nem csillagszemű, nem aranyhajú, és nem sárkányon érkezett.

 Ingrid letette a hajkefét a fésülködőasztalra, és Aurélia felé fordult.

 - Drágám, tudom, hogy mennyire szeretted azokat a gyerekkori bolondozásokat, tudom, mert én is. De fel kell nőnünk. Ez az élet rendje, nem tehetünk ellene semmit. Nem élhetsz örökké az álomvilágodban. Aurélia, a mesék nem valóságosak.

 Aurélia szóra nyitotta a száját, de a sok dolog, ami egyszerre akart kiférni rajta, bennrekedt. Így nem mondhatta el, hogy a mesék igenis valóságosak, hogy akárhányszor erősen behunyja a szemét, pont olyan élesen látja őket, mint most Ingridet, hogy a világ a szemhéja mögött sokkal szebb és tökéletesebb, mint amelyiket nővére próbál ráerőszakolni, és hogy a Fiúnak különben is molyirtó szaga van. Ehelyett azonban felkapta a kisasztalról a kihűlt teával teli csészepár egyikét, és Ingridhez vágta. Ingridnek sikerült elhajolnia, és a csésze meglepett tükörképébe csapódott, ezernyi apró darabra zúzva szét azt.

 Ingridnek feltett szándéka volt kiengesztelni húgát, de bármikor, bármerre kereste, soha, sehol nem találta. Így nem tudta elmondani neki, hogy felvették az egyetemre. Azt sem, hogy a Fiú megkérte a kezét, és ő igent mondott.

***

 - Ki ez itt, Ingrid?

 - A Fiú.

 - Mit keres itt?

 - Szeret.

 - Miért hagytad?

 - Hogy hagytam?!

 - Tudod jól, hogy hagytad! Nem kellett volna hagynod! A te hibád.

 - Olyan nagy baj ez?

 - Igen, mert érte engem hagytál el.

 - Nem hagytalak el.

 - Akkor miért nem játszol velem?

 - Nem vagyok már gyerek.

 - De én még igen. Mondd, szeretsz még?

 - Nagyon!

 - Akkor miért nem figyelsz rám? Miért nem hallgatsz meg?

 - Hiszen itt vagyok.

 - Itt vagy, de veszekszünk, veszekszünk valaki miatt, akit nem is szeretsz. Vagy… szereted?

 - Ez lényegtelen.

 - Szóval nem szereted.

 - Ezt nem mondtam.

 - Akkor mondd, hogy szereted! Látod? Nem tudod kimondani.

 - Nem neked kell mondanom.

 - Hát neki mondod? Mondod a Fiúnak?

 - Majd mondom.

 - Mikor?

 - Majd mondom, amikor úgy érzem. Majd mondom, ha már szeretem!

 - És ha nem lesz „majd”?

 - Ő szeret engem.

 - Miért hagytad?

***

 - Aurélia.

 - Igen?

 - Ne gyűlölj!

 - Nem gyűlöllek.

 - Ne vess meg! Ne vess meg, amiért ember próbálok lenni! Aurélia? Hallasz? Aurélia!

***

 Aurélia húsz éves lehetett. Egy virágboltban dolgozott, éppen indult haza egy csokor rózsával a kezében, amikor meglátta a Herceget egy utcazenész szemében. A fiúnak pont olyan ábrándoskék szeme volt, mint neki gyerekkorában, szinte látni lehetett benne az álmait is. De Aurélia már elfelejtette látni az őt körülvevő valóságot, a volt-nincs ábrándok körülölelték a két üveggömböt, és magukba itták minden fényét.

 - Gyere! – szólt a Herceg az utcazenész szeméből.

 - Nem lehet – Auréliából a gőg és a félelem szólt. – Még nem nőttem fel – egy rózsát dobott az utcazenész kalapjába, ami a macskaköveken koldulta gazdájának a vonatjegyre valót.

 A fiú a gomblyukába tűzte a rózsát, a szíve fölé. Aurélia még sokszor hallotta az utcákon vagy az ablaka alatt mélabús dallamait, de soha nem tudta meg, hogy az utcazenésszel élete végéig boldog lehetett volna.

***

 Aurélia többé nem kereste a Herceget, így a jóslat elindulhatott beteljesedése felé. Aurélia többé nem kereste a Herceget. Nem kereste a virágokban, a kacajban, az őszi levelek hullásában, csizmájában, munkájában, sem otthon, sem máshol. Nem kereste ételben, és nem kereste italban. Nem kereste a levegőben. Aurélia egyre halványabb lett, először csak hófehér csontjai és a violaszín érhálózat ütött át a bőrén, majd belső szervei, agya és a szíve, végül nem maradt más belőle, mint egy sovány, megtört lélek.

 Ingrid hazautazott, egy pillanatra sem mozdult húga mellől, nem evett, és nem aludt, de az élet kapaszkodott belé. Aurélia lázas révületében felidézte a régi meséket, amiket elalvás előtt mesélt nővérének, Ingrid pedig élvezettel hallgatta, mellé gömbölyödött az ágyon, lábát a mellkasához húzta, és azt játszotta, hogy újból gyerek, és hogy Aurélia egészséges.

***

 - Ingrid. Megbocsájtottam. Bocsáss meg te is magadnak!

***

 Langyos, tavaszi nap volt. Ingrid a karosszékben szunyókált, Aurélia hangjára riadt fel.

 - Itt van. Eljött értem. – Aurélia színtelen szája gyenge mosolyra húzódott. Sovány kezét egy láthatatlan erő felé nyújtotta, megdöbbentő fürgeséggel dobta le magáról a takarót.

 - Látod, Ingrid? Eljött! Végül eljött értem, ahogy megígérte.

 Aurélia az érkező hajnal fényében megszépült, tündéri ragyogás vette körül, haja aranyló, dús csigákban omlott karcsú vállára, szeme boldogságot sugárzott, mindig sápadt arcára rózsapír ült, szivárványból szőtt ruhája körülfonta meztelen bokáját.

 A Herceg állt előtte. Csillagszeme volt és aranyhaja, sárkányon érkezett. Kezét Aurélia felé nyújtotta. Akkor megértette. Megértette, hogy a Herceg, akire várt maga az Élet volt, a Halál és a Boldogság, amit a harmatcseppben, az őszi délutánban, a kedvenc rózsái között és anya ölelésében lelt, és megértette, hogy a Boldogság egész életében vele volt.

 - Mi történt az utcazenésszel? – kérdezte, a felismerés élesen hasított belé.

 - Boldog – válaszolta a Herceg. – Tavasszal fia született.

 Aurélia arcára szomorkás mosoly ült. Szívében az utcazenészt kereste.

 Ott volt.

 Mindvégig ott volt.

 - Néha még eszébe jutsz – folytatta a Herceg. – A rózsát egy vörös kötetben őrzi. Versek vannak benne. De ne félj, hamarosan elfelejt, a rózsa pedig szétporlad.

 - Örülök. Szívből örülök. Bárcsak azt is tudná, hogy mennyire sajnálom, de azt hiszem, most már mindegy.

 A Herceg Auréliát a sárkány hátára segítette, és a kelő nap első sugaraival világgá repültek.

 Az ágyon csak egy sovány lány teste maradt.

***

 Aurélia halála után hosszú évekig nem láttam viszont Ingridet. A Fiúval találkoztam a piacon, a postán, egyszer még a színházban is, de Ingrid soha nem volt vele. Nem kérdeztem róla a Fiút, ismertségünk mindössze a köszönésig terjedt.

 Egy nap nem a megszokott útvonalon mentem haza a munkából – már nem emlékszem, hogy miért-, siettem, mert otthon várt a mosatlan és a kilenc macskám. Átvágtam az erdei ösvényen, amit olyan rég nem használtam, hogy jól eltévedtem. Egy piros kerítéses, kék ház előtt jutottam vissza a faluba. Útbaigazítást akartam kérni, hát bementem a nyitott kapun, és belestem az ablakon, hogy van-e otthon valaki. Meglepetésemre a Fiút pillantottam meg. Az évek folyamán nem változott semmit, ugyanolyan gyerekképű volt, mint annak előtte. Egy régi karosszékben ült, tekintete végtelen szeretettel telt meg, ahogy a vele szemben ülő asszonyt figyelte. Aprócska nő volt, hófehér haját szoros kontyba fogta, arcán mély ráncok ültek.

 Ingrid volt az.

 Egy szőke kislány futott elé, papírlapokat lóbálva. Arca kipirult, kék szeme csillogott az izgalomtól.

 - Mami, mami, ezt nézd! – kiáltotta.

 - Mutasd csak, Aurélia! – Ingrid a papírokért nyúlt.

 - Neked rajzoltam, mami.

 - Köszönöm, csillagom! Elmeséled, hogy mit rajzoltál?

 - Ez itt te vagy. Az meg ott melletted a papi és én.

 - És ki az, aki a kezedet fogja?

 - A Herceg, mami.